Április 22

Az utolsó bejegyzésem óta eltelt időszakban leginkább csak pihentem és dolgoztam, újabb utazásra vagy túrára nem kerítettem sort, viszont mivel múlt héten megérkezett a kaledóniai számlámra a zsebpénzem, immár magabiztosan tudok tervezgetni, lassan a közeli szigetek feltérképezése is napirendre kerül (van belőlük jó néhány ;)). Múlthét előtti hétvégén meghívást kaptunk az egyik önkéntes-társunktól (aki kaledóniai, és a frankofón országok polgárai számára nyitvaálló program keretében teljesít önkéntes szolgálatot). A barátnője családjánál vacsoráztunk, (helyi specialitások kerültek terítékre), majd kettejükkel elmentünk egy szórakozóhelyre, mely annyiban tért csak el a hasonló európai helyektől, hogy belépéskor nem kellett belépőt fizetni (utólag megtudtam, hogy a többi itteni helyen sem kell), és a táskáinkat sem vizsgálták meg. Jól éreztük magunkat, a zene viszonylag jó volt (nekem, és nem a többieknek :D), azonban az árak itt is hajmeresztőek voltak. Egyébként kisebb volumenű, ad hoc összejövetelek voltak az elmúlt két hétben a szállásunkon.
Ami a munkát illeti, túl vagyok a harmadik prezentációmon és a második általam tartott szemináriumon, sőt, kedden (ápr 21.) felkerestük azt a szakközépiskolát, ahová korábban mentünk volna, de el kellett halasztani a látogatást a diákok közötti forrongások miatt. Itt a MIJ-nél elérhető három önkéntes programot mutattuk be (én az SVE-t - angolul EVS) az egymás után érkező osztályoknak, ami azt jelentette, hogy minden alkalommal ki kellett állnom eléjük, és beszélnem az SVE-ről, zömmel fejből (viszont mindig ugyanazt kellett mondanom - szerencsére :D). Az elején kellemetlen érzésem volt, hiszen még magyarul is stresszes kicsit egy nagyobb közönség előtt beszélni (franciául még megterhelőbb), de a végére egészen könnyedén ment, és úgy érzem, sokat lendített rajtam (-Sub pondere crescit palma). Nagyon jól esett, mikor a minket fogadó és a prezentációt teljes egészében figyelemmel kísérő tanárnő megdicsért. Elképzelhető, hogy a lelkem mélyén még sokáig egy elismerésre vágyó diák maradok, ezért is kedvező a kinttartózkodásom, mivel kvázi átmenetet képez a diákélet és a munka világa között. Egyébként hétről-hétre az önkéntesség egy-egy új oldalát, előnyét, dimenzióját fedezem fel, és elégedettséggel tölt el, hogy valami olyasmibe fogtam bele, ami ilyen mértékben a fejlődésemet szolgálja :)
Sajnos az egyik önkéntestársamnak hamarosan (jövőhét szerdán) véget ér a missziója, már most nagyon hiányzik. Nizzában is a legnehezebb kihívást a többiek elvesztése jelentette (jobban megviselt, mint a vizsgák). Kedden lesz az utolsó napja a MIJ-nél, és már most elkezdődtek az előkészületek az elbúcsúztatására. A héten egyébként nem dolgozik, a csütörtökön felkeresi az Île des pins-t, és pár napig élvezi a paradicsomi környezetet :) Szombat estére páran mozit tervezünk, a vasárnap ebédet pedig egy olyan étteremben fogjuk elfogyasztani az Anse Vatán, ami egy torony tetején van, és nagyon lassan forog :D
Állítólag nem is annyira drága ;)

Április 11

Ezen a héten részt vettem az egyik önkéntestársammal egy szemináriumon, mely Új-Kaledónia történetét mutatta be, és annyira szenzációsra sikerült, hogy elhatároztam, hogy külön bejegyzést szentelek neki. Az előadó egy történelem-földrajz szakos tanárnő volt (a francia rendszerben a földrajzot és történelmet egy tantárgy keretében tanulják a diákok: histoire-géo), aki a tanulmányai befejezését követően elhagyta Franciaországot, Nouméába költözött, hozzáment egy kanak férfihoz (két fiuk született), és azóta is itt él. Ilyen típusú előadás tartására egyébként évek óta sor kerül, hiszen a MIJ - mely zömmel tanulmányaikkal idő előtt felhagyó és egyéb szempontból hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozik - törekszik arra, hogy minél inkább elősegítse a fiatalok társadalmi helyzetének javulását, többek közt a munkaerőpiaci helyzetük javításával. (Ezt egyébként különféle szolgáltatásokkal éri el, legfőképp azzal, hogy segítő kezet nyújt az önkéntes programok és külföldi ösztöndíjak pályázati folyamatában.) Felismerték továbbá a szükségességét annak, hogy megértessék a fiatalokkal annak a társadalomnak a kialakulását és működését, melyben élnek, különös tekintettel a létrejöttét formáló tényezőkre. Az előadó - akinek a szavaiból arra következtettem, hogy lélekben már teljesen elszakadt az anyaországi területtől (Métropole) - kissé szomorúan jegyezte meg, hogy egy egységes kaledón identitás megszületésére napjainkig nem került sor.

Ahogy haladtunk előre időrendben Új-Kaledónia történelmében, egy rendkívül összetett, belső ellentétektől sem mentes világ tárult elénk.

Az őskortól indultunk. Egy bevett elmélet szerint Afrikában jelent meg először az ember (emberiség bölcsője), hiszen itt találták a legrégebbi emberi leleteket, majd erről a kontinensről indult útjára évezredekkel ezelőtt, hogy benépesítse a Föld mindazon részét, mely tartós az emberi tartózkodásra alkalmas.  Kr. e. 8000 környékén megszületett a földművelés , kb. 3 évezreddel később, Kr. e. 4000 és 3000 között pedig az írás. Az írás kialakulásával véget ért a történelem előtti idő (préhistoire), és kezdetét vette a valódi történelem (histoire). (Minderre azért tért ki az előadó, hogy felhívja a figyelmet ezen terület megkésettségére.) A csendes-óceáni térségbe érkezett meg legkésőbb az ember, (egyébként a legutoljára benépesített vidék a Földön Új-Zéland térsége) Új-Kaledóniába Kr. e. 1100 környékén (az ún. ausztronézek képviselői). Ezen a ponton megfigyelhető az óriási, több évezredes időbeli eltérés Új-Kaledónia és a Föld többi részének benépesítése között. Ez a terület egészen 1774-ig, az európaiak által történő felfedezéséig a történelem előtti korban rekedt, hiszen nem ismerték az írást. A régészeti leletek szerint a vasat sem ismerték, de a tüzet már "megszelidítették". Új-Kaledónia tehát egy - történeti léptékkel mérve - nemrégiben benépesített terület, mely napjainkban is formálódik. A kanak kultúra megjelenése Kr. e. 1000-re tehető.

A térség felfedezését egyébként az segítette elő, hogy Nagy-Britannia új területek meghódítását tűzte ki célul, és azt feltételezték, hogy a Csendes-óceán térségében egy hatalmas kontinens terül el (terra inconita - ismeretlen föld). (Ekkoriban az észak-amerikai kolóniák függetlenedési vágya figyelhető meg, és a későbbi tényleges függetlenné válásukkal Nagy-Britannia óriási területet veszít, mely mindinkább új területek gyarmatosítására ösztönözte.) A térség felderítésére James Cookot küldi a korona. Három expedíciós utat szerveznek (1768-1771, 1773-1774, 1776-1779) és már az első út alkalmával csalódniuk kellett az angoloknak, hiszen Észak-Ausztráliánál járva világossá válik számukra, hogy jóval kisebb a szárazföld, mint remélték. Új-Kaledóniának nem tulajdonítanak nagy jelentőséget. Hamarosan a franciák is megjelentek, megbízva La Perouse-t a Pacifikum feltérképezésével (1785-1788). (Hasonlóan Cookhoz, La Perouse sem tért vissza élve az útjáról.)
Az újkorban ebben a térségben is megszilárdult az ún. kereskedelmi háromszög: Melanéziából szantálfát szállítottak Ázsiába, ahonnan teát Ausztráliába, Ausztráliából pedig vasat, dohányt és szövetet Melanéziába. Ezenkívül bálnakereskedők is cirkálni kezdtek Új-Kaledónia környékén, akik a szantálkereskedőkkel együtt a benépesülés következő hullámát jelentették. Az 1841-től megjelentek misszionáriusok is, akik meghonosították az európai kultúra egyes elemeit (öltöztetni kezdték a kanakokat, akik azelőtt szinte alig fedték el a testüket, és rendszeresen miséket is tartottak), ugyanakkor törekedtek az helyi kultúra megőrzésére. 1853-ban a franciák birtokába került Új-Kaledónia, mivel III. Napóleon - akire egyébként rendkívül aktív külpolitikai tevékenység volt jellemző - rivalizálni kívánt az Ausztráliában és Új-Zélandon létesült angol támaszpontokkal. Franciaország leállítja a kereskedelmet és beszünteti a bálnavadászatot, és védelmet biztosít a helyi lakosságnak. Szerencsére itt egyáltalán nem jellemző az őslakosság szisztematikus kiírtásának gondolata, ellentétben a britek tevékenységével Ausztráliában, ahol az abo-k üldözése óriási méreteket öltött. Mint említettem, a korszakban a szigetcsoport katonai célokat szolgált, és támaszpont létesítésére azt a területet tartották a legalkalmasabbnak, ahol most Nouméa fekszik. Ez a terület az európaiak megérkezése előtt lakatlan volt, hiszen elég zord, hegyes vidékről van szó, ahol ráadásul édesvíz sem volt. (Erről egyébként korábban is hallottam a kanak idegenvezetőnktől, mikor a múzeumot látogattuk meg az első hetekben). A város édesvíz-ellátását egészen napjainkig a szomszédos városokból történő szállítással oldják meg. A zord táj hamar terhessé válik a franciák számára, ráadásul az őslakosság is eléggé erőszakosnak bizonyult - teljesen érthetően. A város megalkotása során egészen nagy területet hódítottak el az óceántól. Ausztráliához hasonlóan Új-Kaledónia is szolgált fegyenctelepként (1864-től). Az ideérkező francia telepeseknek hozzá kellett szokniuk az eltérő körülményekhez, különösen az éghajlathoz. Törekedtek szokásaik megtartására, azonban egyfajta helyi kaledón kultúra csírái is megfigyelhetőek (természetesen kizárólag az európai származásúak körében). Ennek terméke az ún. maison calédonienne (kaledóniai ház), amely csak erre a területre volt jellemző, és sajnos eltűnőben van.
A benépesülés következő állomását az arabok jelentették, akik a mai Algéria területéről érkeztek (1872), őket az ázsiaiak követték: vietnámiaiak (a korszakban Francia-Indokína néven ez a terület is francia fennhatóság alatt állt), japánok és indonéziaiak, zömmel Jáva szigetéről (Nouméában egyébként van ázsiai negyed, quartier asiatique illetve China town elnevezéssel, nap mint nap elmegyek mellette munkába menet). A betelepülők utolsó hullámát a polinéziaiak jelentették (Tahiti, valamint Wallis és Futuna területéről), akik egytől-egyig mosolygós, nagyhangú emberek, nagyon szeretem őket.
 Továbbra is feszült a légkör a betelepülők és a kanakok között, 1878-ban kitör az Ataï-féle lázadás, ezt követően korlátozni kezdik jogaikban a kanakokat (nem illette meg őket sem a szabad mozgáshoz való jog, sem választójog). A szigetvilág megkésett fejlődősét szemlélteti a tény, hogy egészen 1930-ig kellett várni, hogy Nouméa és Bourail között utat építsenek. A II. világháború idején amerikai támaszpontként funkcionált 4 éven keresztül (Egyesült Államoknak szüksége volt egy bázisra, a kaledóniaiak pedig tartottak egy esetleges japán támadástól). 1946-ban elnyeri a tengerentúli terület státuszt (T.O.M - territoire d'outre-mer), 1957-től a választójog minden lakosra kiterjed. Nagyon meglepődtem, mikor megtudtam, hogy ezen a területen az 1980-as években háború dúlt a kanakok és a kaledóniaiak (fehér lakosság) között. A kanakok követelése az volt, hogy a terület váljon függetlenné, és az európaiak leszármazottai hagyják el a szigetvilágot. Az évekig tartó véres szembenállást végül sikerült lecsillapítani, az eredmény az egyre nagyobb autonómia lett (Matignon-egyezmény, Nouméa-egyezmény). Új-Kaledónia jelenleg 'speciális státuszú tengerentúli terület' (az egyetlen terület, mely ilyen jogállást élvez), és legkésőbb 2018-ig dönteni kell a függetlenség kérdésében.
Született egy himnusz (ami annyira új még, hogy szinte senki sem tudja kívülről a szövegét), megformáltak továbbá egy zászlót is, azonban a területen napjainkig nem alakult ki sem egységes kaledóniai kultúra, sem egységes kaledóniai identitás.
Elhatároztam, hogy a jövőben figyelemmel fogom kísérni a kaledón bel- és külpolitikai eseményeket, és remélem, hogy sikerül békés körülmények között olyan megoldást találniuk, mely elégedettséget vált ki a lehető legszélesebb körben. :)

Április 5

Április 5-e van, vasárnap délelőtt. Csütörtökön két kedves ismerősöm útmutatása alapján rájöttem, hogyan tudok képet csatolni a bejegyzéseimhez, így ezentúl képek is elérhetőek lesznek a blogomon, sőt a korábbi bejegyzéseimet is gazdagítottam néhány fotóval utólag :)  (Sajnos ezt csak a munkahelyemről tudom megoldani, így pár napot késni fognak a
képek.) 

A múlt hétvégén a közeli Dumbéába mentünk túrázni. A meghívást egy itteni barátunktól kaptuk, aki nagyon szereti a gyalogtúrákat, és szerencsére megszervezte, hogy Dumbéáig kocsival elvigyenek minket. Ő egyébként párizsi, pár éve határozta el, hogy ideköltözik, és annyira megszerette az itteni életet, hogy nem is kíván visszatérni. Teljesen megértem :) A gyalogtúra helyszíne hegyes-völgyes terep volt, egy viszonylag sebes folyású patakkal. Nem tudtam, hogy fürdésre is lehetőség nyílik majd, tehát nem vittem fürdőnadrágot, így végül a rövidnadrágomban voltam kénytelen a vízbe menni. De ez szerencsére nem szegte kedvem. A fürdés előtt egy elég nagy távolságot tettünk meg, nagyon meleg volt, így örültem, hogy fehét pólóban mentem, ugyanis a fehér szín veri vissza leginkább a napfényt. Az utunk során sok kisebb termetű (2-3 m) fák láttunk, melyek a hegyoldalban vertek gyökeret. Megtudtam, hogy ezek többsége akár több száz éves is lehet, és azért ilyen kicsik, mert a talaj összetétele és a hegyoldal nem kedvez a növekedésüknek. Egyébként több olyan fafajta is él a szigeten, melyek sehol máshol nem találhatóak meg a Földön (endemikusak). A talaj egyébként vörös ezen a területen, mely a napfényben fantasztikus látványt nyújt. Néhol egészen meredek helyen kellett felkapaszkodnunk, hogy folytatni tudjuk a túrát. Leginkább a Rám-szakadékhoz tudnám hasonlítani. A fürdésre a piknikkel egybekötött pihenés alatt került sor. Annyira magával ragadó látványt nyújtott a patak, hogy gyorsan leküzdöttem a fürdőnadrág hiányából fakadó diszkomfort érzésemet, és belemerültem :D Az egyik új ismerős kölcsönadta az úszószemüvegét egy időre, így láttam a felszín alatt. Sajnos felszín alatti képet nem tudtunk készíteni, pedig elképesztően szép, mindent lehet látni, köszönhetően a víz tisztaságának. Mint említettem, sebesen folyt a patak, így folyamatosan úsznunk kellett, ha egy helyben akartunk maradni. Néha átadtam magam a sodrásnak, és gyorsan messzire vitt, párszor megfeneklettem egy-egy kisebb sziklán. Szenzációs volt. A hétvégémről ennyit, vigyázat, most egy unalmasabb rész következik :)

A korábbi írásomban kitértem néhány gondolat erejéig az aktuális projektemre, amivel megbíztak. A heti teendőim zömét ennek a szervezése tette ki, melynek keretén belül összeállítottam és jóváhagyattam a programot, megírtam az összes itt elérhető ösztöndíj rövidített verzióját (szerencsére többnyire volt pár előre megírt rövidítés), ezt is jóváhagyattam, majd a javított verzióból prezit csináltam, életemben először. Ajánlom mindenkinek, egész élvezhető tud lenni, és lehet hozzá csatlakozni Facebook vagy LinkedIn fiókkal is (én az utóbbival léptem be, mert a MIJ-nél - az ebédidőt leszámítva - le van tiltva a Facebook-hozzáférés). Szükségem volt néhány korábbi ösztöndíjasra, hogy meghívhassam őket élménybeszámolót tartani, hogy a fiatalok kedvet kapjanak, így telefonálnom kellett, amitől egy kicsit tartottam. Az eleje kicsit döcögősen ment (az első szerencsésnek, akinek telefonáltam, nagyon vékony hangja volt, így megkértem, hogy adja oda az anyukájának a telefont, mire közölte, hogy ő az ex-ösztöndíjas... :D elmondtam az egyik kollégának bent, jót nevettünk), de utána egészen belejöttem. Végül sikerült szinte minden ösztöndíj-lehetőséghez egy-egy korábbi ösztöndíjast találnom, akiknek később megírom a pontos részleteket. Az Australia Awards ösztöndíj bemutatása céljból az ausztrál konzulátus egyik munkatársának írtam, azt válaszolta, hogy felkeres, amint tud. A héten közben más feladatot is kaptam, fordítanom kellett, franciáról angolra, ez is egy kicsit megijesztett, de rá kellett jönnöm, hogy nem nehéz (sőt, még könnyebb is, mint ezekről a nyelvekről magyarra fordítani, vagy fordítva). Összeállítottam egy listát az Excelben azokról a személyekről, akiket érdekelhet az ausztrál ösztöndíj, nekik majd a jövőhéten sms-t kell írnom egy, az interneten elérhető oldalról, ahonnan Új-Kaledónia területén belül ingyen sms-t lehet küldeni (Mobitag). Erre a hétre egyébként be volt időzítve, hogy felkeresünk egy helyi gimnáziumot (olyan jellegű program, mint a múlt heti Action Rebondir), de el kellett halasztani, mivel a gimnáziumban ideiglenesen fel kellett függeszteni az oktatást a gimnazisták közötti bandaháború miatt. Egyébként nagyon meglepett, hogy ilyen előfordul, kicsit nevettem is magamban.

A héten átvettem a bankkártyámat, az egyórás ebédidőmben rohantam el az OPT-hez (Office de la Poste et des Télécommunications, mely a bank és a posta egyben). Sajnos először más levelét adták ide, és a hibát csak akkor vettem észre, mikor már visszaértem a MIJ-be, és felbontottam a levelet. Így másnap meg kellett ismételnem a túrát, ráadásul közben haza is kellett mennem, hogy megnézzem, van-e áram a lakásban (előző este ugyanis nem volt). Az áramellátást visszaálllították, és ezúttal a saját levelemet kaptam meg, a hölgy az ügyfélablaknál többször is az elnézésemet kérte, illetve megköszönte, hogy visszavittem a levelet, amit tévedésből nekem adott előző nap. Ma, a szabadnapomon sétálni indultam, botladoztam a járdára kitett növényi hulladékok közt (itt ugyanis - az otthoni lomtalanításhoz hasonló módon - meghatározott időközönként elszállítják a zöld szemetet. Bevásároltunk, és visszaérve láttam, hogy elküldték nekünk a bankszámláinkhoz tartozó biztonsági kódokat. Remélem, hogy hamarosan a pénz is megérkezik ;)

Március 28

Március 28-a van, kellemes szombat délután. A tricot rayé gondolata továbbra is nagyon foglalkoztatott a hét folyamán, így több embernél is érdeklődtem a munkahelyen, elmesélve nekik a nagy találkozást, így ezt a bejegyzésemet a tricot rayé-ről szerzett friss - és némileg árnyaltabb - információk megosztásával nyitom. Mint kiderült, nem 10-30 perc alatt hat a mérge, hanem sokkal lassabban, így pár óra is rendelkezésre áll a sérült kórházba szállítására. Megnyugtató az a körülmény is, hogy csak akkor halálos a marása, ha az az ujjközökben történik, melyek szerencsére védettebb helyen vannak, mint egy vádli vagy egy boka. Azt is megtudtam, hogy bár kíváncsi természetű, de jobban fél tőlünk, mint mi tőle (én azért továbbra is kerülni fogom a társaságát, mivel egy egyszerű darázs is zavarba tud hozni :D). A beszámolók során tanúsított higgadtságukból azt a következtetést lehet levonni, hogy a helyiek egyáltalán nem félnek tőle. Látható, hogy ezek a kígyók sokkal kevésbé veszélyesek, mint elsőre tűnnek, így elnézést kérek a korábbi "félre-tájékoztatásért". A munkatársaim hozzátették, hogy van egy kagyló (a nevére nem emlékszem), amit ajánlatos elkerülni, mert ha rálép az ember fürdőzés közben, megszúrhatja, és pár óra múlva rosszullétet okoz. Nem halálos, de kórházba kell menni, hogy eltávolítsák a tüskét a testből.
Ami a munkát illeti, már egyre inkább oszladoznak a felhők az ellátandó feladatok jellegével kapcsolatban, egyre kevésbé kell mások segítségére támaszkodnom. A héten elmentünk egy, az itteni egyetem szervezésében lebonyolított rendezvényre, mely az Action Rebondir elnevezést kapta, és ahol a fiatalokat a MIJ tevékenységébe tartozó külföldi lehetőségekről tájékoztattuk. Eredetileg délutánra volt időzítve a részvételünk, de kiderült (kicsivel 8 óra után), hogy fél 9-re kell megérkeznünk. A szervezés terén itt nem jellemző a poroszos fegyelem, de nekem mégis nagyon szimpatikus (talán pont ezért..) :)
 Több szervezet képviseltette magát, például a francia katonaság is, akiktől kaptam két tollat és egy kulcstartót, mikor megnéztük a standjukat :D (A kulcstartót hozzáillesztettem a kulcscsomómra, amit a héten kaptam meg, az itteni SIM kártyámmal együtt.) Volt rá példa, hogy én ismertettem egy-egy önkéntes programot (ezért is vittek magukkal, mint autentikus forrást), jól esett, mikor a munkatársak megdicsértek :D Azt azonban hozzá kell tennem, hogy nem mindenki az önkéntesség iránt érdeklődik, így még van, aminek utána kell olvasnom, hiszen több lehetőség is kínálkozik a helyi fiatalok számára, melyekről felvilágosítást várnak.
Közben jött egy hölgy is köszönni nekünk, az egyetem munkatársa, aki, miután megtudta, hogy magyar vagyok, külön odajött hozzám beszélgetni. Megtudtam tőle, hogy korábban fél évig élt Budapesten, a fia pedig még mindig ott lakik. Magyarul nem tudott, de elmondása szerint a fia már elkezdett tanulni :) Mikor elköszöntünk egymástól, átadta a névjegykártyáját, és megkért, hogy keressem meg, ha bármiben tud segíteni :)
A héten egyébként megkaptam az első nagyobb lélegzetű feladatomat: az április 13-17-i hétre szerveznem kell egy rendezvénysorozatot (CAP sur les bourses), mely az összes, a MIJ keretén belül elérhető ösztöndíjat átfogja. Kicsit sokkolt a hír, hogy én kaptam ezt, hiszen sosem tartottam magam nagy szervezőnek, így még magyarul is kihívást jelentene. Azonban azt tapasztalom, hogy minél jobban beleásom magam, annál egyszerűbb és élvezetesebb, így szívesen foglalkozom vele. A helyiek továbbra is borzasztóan kedvesek, értve ezalatt a munkatársakat és az egyre gyarapodó ismeretségi körünket is. A munkahelyen mindenki puszival köszön egymásnak (férfi-férfi relációban kézfogás) a nap elején, addig nem is kezdenek hozzá a munkának, míg nem váltottak mindenkivel pár  kedves szót. Sokat nevetgélnek / nevetgélünk, amit nagyon szeretek :D Az ismeretségi körünkről annyit, hogy szinte minden harmadik napra jut egy meghívás, amibe az is beletartozik, hogy kocsival hoznak-visznek minket. A jogosítvány hiánya egyébként nagy handicap Új-Kaledóniában, még az is megfordult a fejemben, hogy megpróbálom megszerezni itt, ugyanis - eltérően minden egyéb, pénzen megvásárolható szolgáltatástól és terméktől - kicsivel olcsóbb, mint Magyarországon. Erre egyébként az egyik helyi fiatal hívta fel a figyelmemet, aki informálódni jött a MIJ-be. Tegnap este egy helyi jellegzetességnek számító, leginkább a magyar romkocsmákhoz hasonlítható helyen jártunk, ahol alkalmunk nyílt kipróbálni a kava-t. Nincs alkoholtartalma, egy növény gyökérzetéből préselik, kókuszhéjban szolgálják fel, és a fogyasztása előtt egy nagyon kicsit ki kell önteni a csapba (így szokás, az ősök tiszteletére), és aztán egy hajtásra meg kell inni. Az íze leginkább semleges, de semmiképpen sem ízletes. Stresszoldásra ideálisnak mondják, és sokkal olcsóbb, mint az alkohol (utánaolvastam, legális). Nem okoz delíriumot, és másnap sem érzi magát kellemetlenül az ember, de 5-6 pohár elfogyasztása kásás beszédet és kisebb szédülést eredményezhet. (Kettőt ittam, nem éreztem semmit. Talán majd legközelebb :D)

Március 23.

Korábban úgy döntöttem, hogy heti rendszerességgel írok, azonban a hétvégém olyan tartalmasra sikerült, hogy külön bejegyzést szentelek neki :D
Az egyik új itteni ismerősünk (J) felajánlotta nekünk, hogy szombat kora délután a hajóján elvisz minket az egyik közeli szigetre (Ilot Maitre), hogy részt vehessünk az ott megrendezett mini-fesztiválon. Négyünk közül csak ketten éltünk a lehetőséggel, így csatlakozott hozzánk négy helyi fiatal, (akik egyébként idetelepült franciák). J-ről annyit kell tudni, hogy igazi világjáró: Franciaországban született, majd a negyvenes évei közepén Oroszországon keresztül Ázsiába indult, bejárta Kínát és Thaiföldet, azt követően a csendes-óceáni szigeteket kereste fel. Mikor Új-Zélandon járt, elhatározta, hogy hajót vásárol magának, és azon fog élni. A mai napig is ott él, Nouméa egyik kikötőjében (csak dolgozni jár a szárazföldre). Teljesen alkalmazkodott a hajós életmódhoz: kávézaccal és sós vízzel mosogat, szinte minden holmija rögzítve van a kilengések miatt, és magabiztosan közlekedik a hajójához tartozó csónakon. A hajóján, mely nem nagyobb, mint egy kertesház nappalija, megtalálható minden, amire a mindnennapok során szüksége lehet (még a Charlie Hebdo két példánya is :D), gázzal süt-főz. Úgy jutottunk el hozzá a kikötőtől, hogy az egyik ismerőse elvitt minket motorcsónakon. Bevallom, kicsit aggódtam, mivel a csomagjaink is velünk voltak, és nagyon közel éreztem magamhoz a több méter mély óceánt :D Megérkezésünket követően rövid pakolászás és evés után útnak indultunk a szigetre, a szél erejével (a motort nem kapcsolta be J). Szombat este kicsit esős-szeles időnk volt, úgyhogy aznap kihagytam a fürdőzést. A hajóút nagyon jó élmény volt. Nem tudtam lent maradni a kabinban, (kicsit forgott velem a világ, adtak gyömbéres teát, ami a kínaiak nagy csodaszere a tengeribetegség enyhítésére- bevált!), így a felső szinten voltam, néha előrementem a hajóorrhoz. Itt volt a legszuperebb, egyszer mindenkinek látnia kellene, hogyan tör előre egy hajó a hatalmas hullámok között, hol süllyedve, hol emelkedve 1-2 métert. Mikor megérkeztünk, már sötétedett, így a zenélés (az egyik srác elhozta a gitárját) és pár kör társasjáték után mindenki lefeküdt aludni. Hajón aludni nagyon kellemes élmény, szinte álomba ringat a víz, és másnap üdén ébred az ember. Vasárnap már én is bemerészkedtem a vízbe. Aki ismer, tudja, hogy mennyire nem szeretem a mély vizet, úgyhogy nagyon bátor lépésnek számít tőlem, hogy 4m mély vízben úsztam :D Volt rajtam úszószemüveg, így leláttam a tengerfenékig (gyönyörű tiszta a víz). Cápa nem jellemző a környéken, de a helyiek szerint egyébként sem veszélyesek (nem hiszek nekik), és el is lehet őket kerülni, hiszen mindig napfelkelte és napnyugta idején vadásznak. Elpuhult városi mivoltomat bizonyítja, hogy a hajóra történő visszakapaszkodás során bevertem a térdem, és még mindig látszik rajta a seb :D Vérzett is, szóval a fedélzeten maradtam. Annál is inkább, mivel az egyik lányt megcsípték a medúzák (szerencsére nem történt komolyabb baja). Kora délután vendégek jöttek a hajóra, együtt ettünk, még desszertet is kaptunk tőlük, ami nagyon ízlett, bár nem sikerült néhány összetevőt beazonosítanom. A hajó nem tudja megközelíteni a szárazföldet egy bizonyos mélységen túl, így ismét csónakba szálltunk. Csak a napszemüvegem volt nálam, és 1000 franc, ami utólag kevésnek bizonyult, hiszen sajnos csillagászati áron mérték az italt a szigeten. Viszont szerencsére a vizet ingyen adták, jégkockával :) Tűzött a nap, nyoma sem volt a szombati zord időnek, így jól tettem, hogy aznap kétszer is bekentem magam a legerősebb naptejjel. Kicsit mászkáltunk, és mivel kimelegedtem, bementem a vízbe felfrissülni. Ekkor éltem át eddigi életem eddigi leghorrorisztikusabb élményét: rövid nézelődés után vettem észre, hogy tőlem másfél méterre egy tricot rayé pihen kissé összetekeredve a tengerfenéken. A tricot rayé a Csendes-óceán egyik kígyója, kb. 1 méter hosszú, nevét a csíkos ('rayé') színezetű pikkelyéről kapta. A mérge halálos, amennyiben 10-30 percen belül nem kap a sérült ellenmérget. Ellenméreg pedig csak a Grande Terre-en van (ez a legnagyobb sziget Új-Kaledóniában, Nouméa is itt található), így helikopteres mentés szükséges, ha valamelyik kis szigeten ér bennünket támadás. És mindezt csak azután tudtam meg, hogy a partra érve beszámoltam a többieknek a találkámról. Természetesen még jobban lefehéredtem :D Hozzátették, hogy nagyon-nagyon ritka, hogy a tricot rayé emberre támad, békés, bár kíváncsi természetű állat, így ha megközelíti az embert, jobb mozdulatlanul maradni. A fogai is kicsik, így leginkább csak az ujjközökben tud sebet ejteni. Azt is megtudtam, hogy az itteni őslakos kanak gyerekek a farkuknál fogva szokták kihúzni őket a vízből, és ezt azért tehetik, mert a tricot rayé túl gyenge ahhoz, hogy felemelkedjen, így nem tudja megmarni őket. Sajnos megtalálhatóak a vízben és szárazföldön egyaránt, a vízben vadászik, a szárazföldre aludni jár. Meglepett, hogy a helyiek a legnagyobb nyugalommal tudtak beszámolni erről az állatról, ami (legalábbis szerintem) egy európai számára eléggé veszedelmesnek tűnik :D Egyébként egy kb. 10 évvel ezelőtti ciklon óta nagyon kevés tricot rayé maradt ezen a vidéken, így aki lát egyet, az szerencsésnek mondhatja magát (az egyik helyi szerint :D). A zene nem nagyon nyerte el a tetszésemet, végig techno ment, így inkább kirándulásként fogtam fel a kiruccanásomat. Mivel ma (hétfőn) már dolgoznom kellett, az esti órákban hazajöttem. Rendszeres hajójárat (taxibot) bonyolította le a forgalmat Nouméa és Ilot Maitre között, tekintettel a rendezvényre, én mégsem ezzel utaztam vissza, hanem az ismerőseim egyik ismerőse hajóján. Újabb példa arra, hogy az itteniek mennyire nagylelkűek és adakozóak.

Március 21.

Március 21-e van, hamarosan megkezdem a harmadik hetemet Nouméában. E hét eleje (és még az azt megelőző hétvége) kicsit mozgalmasan telt, ugyanis Új-Kaledónia közelében tombolt a 'Pam' elnevezésű ciklon (egyébként mindig megmosolyogtat, hogy a hurrikánoknak és ciklonoknak női nevet szokás adni). Vegyes érzelmekkel vártam az eljövetelét, kissé aggasztott, ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy milyen, hogyan zajlik, hiszen tkp. ez is olyasmi, amit Európában nem lát gyakran az ember. Már írtam az itt élők vendégszeretetéről és nyitottságáról, melyet a ciklon alatt újra megtapasztalhattunk: elvittek minket bevásárolni autóval, hogy ne kelljen cipekednünk (sok ásványvizet vettünk, mert a ciklon után sokáig ihatatlan a csapvíz), és a következő napokban kétszer is hoztak nekünk élelmiszert arra az esetre, ha napokra bezárkózni kényszerülünk. Végül Pam kegyes volt Új-Kaledóniához, és elkerülte, nem így tett azonban Vanuatuval, ahol óriási pusztítást hajtott végre, és ami a legszomorúbb, hogy több ember halálát okozta :(
Hétfőn és kedden résztvettem azoknak a kaledóniaiak felkészítő szemináriumán, akik Magyarországon (Pécs közelében) fognak önkéntes szolgálatot teljesíteni. Nyolc fiatalról van szó (négy lány, négy fiú), akik egy-egy hónapot (április) töltenek hazánkban. Az ő missziójuk az állattartáshoz, vidéki élethez kapcsolódik. Hétfőre egy kis prezentációval készültem Magyarországról, igyekeztem a különbségekre felhívni a figyelmet (nevettem, mikor az időjárásról esett szó, ugyanis aznap 15 C fok volt Pécs környékén, ami egy márciusi napon nagyon jónak számít, viszont az itteni fiatalok beleborzongtak :D Kíváncsi leszek az élményeikre.) Hoztam nekik szalámit és pálinkát, azonban csak a pálinkát tarthattam meg a reptéren, mert Új-Kaledóniába tilos húskészítményt (és gyümölcsöt, zöldséget) behozni, a pálinkának örültek, ha jól tudom, már túl is vannak rajta ;) Érdekes volt, hogy európaiként én voltam az "egzotikus" :D
Megnyitottuk az itteni bankszámlánkat, hamarosan az itt kapott költőpénzemből fogom finanszírozni a mindennapi kiadásaimat.
Egyébként a misszióm a MIJ-en belül a CAP Mobilités-hez kötődik: ez egy olyan iroda, melynek az a rendeltetése, hogy keretet biztosítson minden olyan programnak, melynek külföldi vonzata van: felhívjuk a fiatalok (18-30 év) figyelmét az Európán belüli (EVS) és Óceánián belüli (PSVO) önkéntes lehetőségekre, ösztöndíjakra, valamint ezekkel kapcsolatos támogatásokra (pl: igénybe vehető utazási támogatás) és kiegészítő szolgáltatásokra (önéletrajz szerkesztése, motivációs levél írása, blog-szerkesztés). A belső számítógépes rendszerrel (Empreinte) még ismerkedem, kissé zavar az eltérő billentyűzet és a kacifántos mappa-kezelésük :D
Egy héten négy napot dolgozom, rendszerint a péntekem szabad (de ez változhat). Kihasználva a szabadidőmet, sétálni indultam a városban, majd lementem a partra, napoztam és az óceánban fürödtem, beszélgettem a helyiekkel. Este tartottunk egy kis összejövetelt, nagyon jól éreztük magunkat, főztünk, ettünk-ittunk, volt, aki zenélt is.
Ha minden jól alakul, a mai nap folyamán az egyik új ismerősünk hajójával elmegyünk egy közeli kis szigetre, ahol egy kis fesztiválszerű rendezvény lesz. Kíváncsian várom :)

Március 12

Immár ötödik napja, hogy Nouméában, Új-Kaledónia legnagyobb városában élek. Március 9-én érkeztem a hajnali órákban, Tokióból. Az út elég hosszú, összesen 27-28 óra volt. A reptér (Tontouta) nagyon messze van a belvárostól, de szerencsére a tutorom kijött értem. Az időeltolódást máig nem sikerült megszoknom, eléggé keveset alszom, de ehhez az is hozzájárul, hogy nap mint nap annyi inger ér, hogy nem is nagyon jön álom a szememre. A szervezet (Mission d'Insertion des Jeunes - MIJ), ahol önkéntesként dolgozom, biztosít számomra és három másik önkéntes számára egy lakást. Különösen szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a szobatársam belga (vallon), így folyamatosan tudom gyakorolni a nyelvet, és a másik két önkéntes is nagyon jól beszél franciául. Úgy érzem, hogy már ezen rövid időtartam alatt is rengeteget fejlődtem :)
Két önkéntestársammal ugyanazon a napon érkeztünk, egy lány hónapokkal előttünk, és még négy hónapig marad. Nagyon sokat segít nekünk hármónknak. Az étkezést úgy oldjuk meg, hogy mindent megosztunk egymással, közösen főzünk. Úgy érzem, nagyon jó kis társaságunk van :)
Hétfőn, az érkezésünket követő napon vásárolni mentünk (az árak iszonyúan magasak, meghaladják a nizzai árakat is), kora délután pedig alkalmunk nyílt az óceánparton napozni és fürdeni. A víz nagyon kellemes, óriási élmény, hogy a Csendes-óceánban lubickol az ember, és a parton nem csak kagylót, hanem pici korall-ágacskákat is lehet gyűjteni :)
Kedden elvittek minket a városba, két közeli öbölbe (mindkettő mesés!), a piacra, megmutatták, hol tudunk buszjegyet venni, valamint pénzt váltottunk. Itt - annak ellenére, hogy Franciaország tengerentúli területe - nem eurót használnak, hanem ún. pacifique franc-ot (csendes-óceáni frank). Bemutatták nekünk a MIJ-t, körbevezettek minket, és pár szót váltottunk a leendő kollégáinkkal. Egytől-egyig mosolygós, barátságos emberek. Délután autóval elvittek minket Dumbéába, ahol a MIJ kihelyezett irodája van, az odaúton rengeteg helyen megálltunk. hegyvidéket, sósvizű folyót láttunk, kilátásunk volt Nouméára, az óceánra, kagylót gyűjtöttünk, sok fotót készítettünk. Este kicsit barátkoztunk a helyiekkel, különösen az idetelepült franciákkal.
Szerdán és ma, csütörtökön szemináriumon vettünk részt, ahol a MIJ egyik munkatársa koordinálása mellett sok információt szereztünk az önkéntes tevékenység mibenlétéről: kérdéseket tehettünk fel, különböző feladatokon, gyakorlatokon és játékokon keresztül megismerkedtünk az önkéntesek, a tutorok a fogadó és küldő szervezet jogaival és kötelezettségeivel, a Youthpass-szal. Össze kellett állítanunk egy listát a célkitűzéseinkről, és tájékoztattak minket, hogy egy ún. nem-formális tanulás folyamatának részesei vagyunk. A szemináriumon végig nagyon kellemes volt a légkör. A helyi múzeumban a kanak (helyi őslakosság) kultúra megismerése kezdetét vette: szobrokon, kiállított konyhókon, kézműves és berendezési tárgyaikon, valamint harci eszközeiken keresztül kicsit bepillantást nyerhettünk a hajdani mindennapjaikba. Kanak idegenvezetőnk volt, nagyon érdekes dolgokat mesélt, bár kicsit kellett szoknom az akcentusát. A látogatás végén bambuszból és más növényi részekből nyakláncot is készítettünk két kanak hölgy és az idegenvezetőnk segítségével. Először a darabokra vágott bambuszt megcsiszoltuk, hogy a lehető legtisztább legyen, majd általunk választott mintát karcoltunk bele (ez a rész kicsit nehezen ment, hiszen a bambusz henger alakú), majd vízben áztatott szénnel láthatóvá tettük a karcolatot. A "lánc" kettes és hármas fonással készült. Jó hangulatot adott a munkának, hogy a földön, szőnyegen ültünk, és velünk volt az egyik hölgy (hamarosan) kétéves kisfia is. A nyakláncot megtarthattuk :)